Március 31-ig Miskolcon mindenidők leglátványosabb és legszínvonalasabb cirkuszműsora!


A Richter József Kossuth- és Jászai-Mari díjas artistaművész által 1995-ben alapított Magyar Nemzeti Cirkusz idén ünnepli 25 éves fennállását. A Richter család nevével fémjelzett társulat mára már garancia arra, hogy Európa egyik legszínvonalasabb klasszikus cirkuszműsorát élvezheti a hozzánk betérő közönség. A jubileumi gálaműsor alkalmából minden idők legizgalmasabb és leglátványosabb show-műsorával készül a társulat. Miskolc a pesti úti TTL áruház melletti területen tartjuk előadásainkat.

Kezdés időpontja:

Hétköznap: 18.00
Szombat: 15.00 és 18.00
Vasárnap: 11.00 és 15.00
Március 25., 26., Szünnap
 
Március 24-én vasárnap a 11 órási előadásunkra minden jegy elkelt!
 
A rendkívül nagy érdeklődésre való tekintettel társulatunk Igazgatósága azt javasolja, hogy vásárolják meg belépőjegyüket elővételben a helyszínen hétfő kivételével mindennap 9.00 - 19.00 között vagy online a webshopunkban. ONLINE JEGYVÁSÁRLÁS: >>Kattints ide!<<
 
Bóta Gábor kritikus írása az országos premier előadásunkat követően:

Huszonöt esztendős az ország legnagyobb utazó cirkusza, a Magyar Nemzeti Cirkusz, ami körülbelül annyi nézőt képes befogadni, mint a Fővárosi Nagycirkusz. Még akkor keresztelték el magukat, amikor nem volt divat mindenbe beletenni a nemzeti szót.

Hú, de komoly nevük dacára, sajnálom, de ők számomra inkább a Richter Cirkusz, ahogy a szakma is leginkább így hívja őket. Hiszen igazán beágyazták magukat a szakmába, ugyanis nyolcadik generációs artistadinasztiáról beszélünk. Most naná, hogy jubileumi műsorral ünnepelnek, amit a budapesti bemutatót követően, szokásukhoz híven, végig utaztatnak az országon. A nyáron, Balatonlellén csaknem két hónapra megállapodnak, hogy aztán október végén Veresegyházán fejezzék be a turnét. Ott, ahol idősebb Richter József egyik fiának, Richter Flóriánnak a szintén jókora cirkusza immár hagyományosan kezdi a szezont. Ő szerezte meg első magyarként, a lovas csoportjával, a legrangosabb nemzetközi cirkuszfesztiválon, Monte Carlóban, a legjobb helyezést, az Aranybohóc-díjat. A papa, aki a híres német Renz cirkusz igazgatójának lányát, Karolát vette feleségül, vele közösen Ezüstbohóc-díjat hozott haza annak idején Monte Carlóból. Aztán a kisebbik fia sem maradt szégyenben, ifj. Richter József szintén bezsebelte az aranyat Monte Carlóban, a magyarok közül csak nekik van ilyen, az artisták Oscarjának számító elismerésük.

2012 óta ifj. Richter József vezeti a Magyar Nemzeti Cirkuszt, ugyanis ekkor nevezték ki az alapítót, id. Richtert, aki aztán Kossuth-díjat is kapott, a Fővárosi Nagycirkusz élére. Onnan való távozása után visszatért a családi vállalkozáshoz. Ifj. Richter József pedig beházasodott egy másik híres, ugyancsak német artista dinasztiába, a Casselly családba, elvette a gyönyörűséges és káprázatosan tehetséges Merrylut, aki addigra már a családjával együtt, szintén Aranybohóc-díjas volt, a földkerekség valószínűleg legjobb elefántszámáért, ami a Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztiválon is méltán első helyezést ért el. Szerencsénkre a Casselly család Magyarországon maradt, itt volt amúgy a fényes esküvő a Bazilikában, mely előtt az egyik ormányos is, hatalmas érdeklődést kiváltva, megjelent, jelezve, hogy Richteréknél az állatok tényleg családtagoknak számítanak.

Természetesen mind az öt afrikai elefánt maradt, név szerint Mambó, Betty, Nanda, Tonga, Kimba, és már tradicionálisan a Richter Cirkuszban lépnek fel. Velük láthatjuk azt a káprázatos attrakciót, amiben Marylu öccse, René, úgy, hogy egy olyan deszkáról, amire az egyik elefánt dobbant, másik két elefánt hátára érkezik hármas szaltó után. Hát én ezt láttam vagy tízszer, de újra és újra ámulok rajta. Állat és ember harmonikus együttműködésének szépséges példája. Aki az állatszámokat támadva azt mondja, hogy ez kényszerrel, veréssel, kínzással érhető el, garantáltan nem ért hozzá. Jó állatszám csak szeretettel, hatalmas empátiával jöhet létre. Richterékre mindig is jellemzőek voltak az állatszámok, van körülbelül negyven állatuk, szaporodnak is, jelezve, hogy jól érzik magukat. Tavaly például született kis láma, kis teve, és zebra anyukától, szamár apukától Baby Zebmár.

Különben a mostani műsorban izgalmas, hogy jó néhány hasonló kunsztot meg lehet csinálni teveháton, mint amilyet lóháton. Azt is mondhatnám, hogy amikor ez a temérdek állat egyszerre a porondon van, az az igazi multikulti, meglehetősen barátságosan produkálják magukat együtt, bírják a többiek másságát, nyoma sincs semmi gyűlölségnek. A zsiráfok annyira békések, hogy még a közönség tagjai is etethetik őket műsor közben banánnal. Lovakat és rajtuk embereket persze megint látunk szélsebesen vágtázni, előfordul, hogy akár öten is felpattannak a nyargaló paripára. És naná, hogy van lovon szaltó, kézenállás, a másik vállán állás, onnan leugrás…

Új attrakció a Gypsy Fantasy, ami meglehetősen pergős cigány táncokat a földön, és fergeteges kunsztokat a lovakon, vegyít egymással. Itt aztán abszolút szemléletesen érvényesül a néhai kiváló cirkuszigazgató, előtte a Fővárosi Nagycirkusz karmestere, a szellemes Radnóti Tamás találó mondása, miszerint, „nem a ló lép a zenére, hanem a zene a lóra”. Roppant fontos ugyanis, hogy a Richter Cirkusz a megalakulása óta élő zenével, nyolc tagú zenekarral dolgozik, Várszegi János irányításával együtt lélegeznek a mutatványokkal. Öt éve az acélos hangú afrikai énekesnő, Lady Massalah is társul a csapathoz, aki mindenféle stílusban tud énekelni, csakúgy, mint a muzsikusok játszani. A két visszatérő olasz bohóc, akik már a húszéves jubileumi műsorban is szerepeltek, meg a Fővárosi Nagycirkuszban szintén, pedig játszik trombitán, illetve szaxofonon. Ha kell, készséggel kísérnek másokat is. Jobb emlékeim vannak róluk, most keveset nevettem rajtuk, több minden kényszeredettre sikerült, amit csináltak. A premieren még nem találták eléggé a kapcsolatot a publikummal, de nyilván lesz ez még jobb is.

A Flying Weiss amúgy lendületes, lengő trapézon dolgozó artistáinak pedig nem jött össze a hármas szaltó, ami állítólag a nyilvános főpróbán simán megvolt. Most az első próbálkozás volt a legjobb, annál kicsin múlt a dolog, de már annál is némileg rövidnek bizonyult az ugrás. Aztán, feltehetően az idegességtől, csak romlott a helyzet. Negyedszer pedig már nem illik próbálkozni, szépítő ugrásokat követően, „slusszpoén” nélkül el kell hagyni a manézst. Ilyesmi cirkuszban előfordul, feltehetően ez sem lesz mindig így. Vannak olyan számok, amelyekben lehet hibázni, és vannak olyanok, amikben ez életveszéllyel jár. Ha a légtornászok alatt háló van, és megtanultak esni, akkor olyan nagy baj nem lehet, ahogy abból sincs komoly zűr, ha a bohócoknak akár nem jön be több poén sem. De Steve, teljes nevén Steve Caveagna, nem csupán égnek álló, tüskehajú bohócként van jelen, hanem remek diabolo attrakciója van, amiben játékos kedvvel, fantáziadús formációkban csaknem a kupola magasságáig dobálja kis instrumentumait, fülig érő szájjal. Igazán nem történne katasztrófa, ha hibázna, de ezúttal nem teszi.

Abból viszont már lehetne baj, ha a román Ovidiu Pasarar, aki öt nyílpuskával egy egészen bonyolult rendszert kialakítva, nem az almát lőné le a fejéről, hanem például a homlokára, szemébe találna. A világot járt nagy artistaművész, Simet László pedig eddigi pályája során rendszerint biztosító kötél nélkül dolgozott a szédítő magas dróton, vagy azon a rémisztő, hatalmas fémmonstrumon, ami iszonyú sebességgel és magasságban forog körbe. Nem véletlenül hívják halálkeréknek. Tudható, Simet úgy tanulta meg egykor ezt a mutatványt, hogy Londonban előadás közben meghalt valaki, és utána az igazgató felhívta azzal, hogy azért neki szüksége lenne egy ilyen attrakcióra. Ezen persze el lehet borzadni, de a cirkusz mindig is vakmerően játszott az életveszéllyel, ezzel is megkísértve a már-már lehetetlent. Ez bámulatos koncentrációt, temérdek munkát, hihetetlen precizitást, bátorságot, lélekjelenlétet igényel.

Simetet évtizedek óta nézem, ugyanúgy nem tudom megunni, mint egy remekművet. Ő pedig nem tudja megunni a manézst, pedig nyáron lesz 60 éves. De hát végül is az édesapja 76 esztendősen még flangált a kötélen. Neki miért is kellene hamarabb abbahagynia, amikor meglehetősen jó formában van. Most jelen van azzal a világon egyedülálló produkciójával, amiben a drótkötél számot ötvözi a halálkerékkel, és röpke űrhajós históriával is köríti. Ezt is csinálja egy ideje, de két új hölgypartnerrel társult hozzá, ami olykor észrevehető a kivitelezésen, koreográfián, de így is fenemód formátumos, amit látunk.

Záró mutatványként elegyítik Simet harmadik remek számát, amikor kötélen motorozik, három repülő FMX motoros lúdbőröztető ugrásaival, amikor egy-egy alkalommal húsz métert repülnek. És közben még mindenféle trükköket is csinálnak. A sátoron kívül gyorsulnak fel, dermesztően bőg a masinájuk, és mivel a középső páholyban ülünk, éppen a fejünk fölött repülnek el. Amikor pedig készülnek egy újabb és újabb körre, Simet oldalt motorozik, attrakciózik, nehogy már legyen némi üresjárat. Mit mondjak, ez így igencsak ütős! Ahogy összességében az egész ifj. Richter József által rendezett műsor is az.

Amikor vége a jubileumi premiernek, arany konfetti hullik az „égből”. A gyerekek kellő spontaneitással betódulnak a porondra, és rohangálva, marokba gyűjtve, irigylésre méltó örömmel, dobálózni kezdenek vele, mintha hó lenne. El is irigylik tőlük a felnőttek, és némi zavarodottság után, már ők is boldogan részt vesznek a buliban. Imádom, hogy senki nem szól rájuk, hogy mi ez a rendbontás. Tán ezért is kedvelem annyira az emberközelibb, földközelibb, természetközelibb, sátoros cirkuszok hangulatát. Bennük igazán érvényesül az, amit a zseniális újságíró, Bálint György mondott a cirkuszi közönségről. Elbűvölő kifejezésével azt írta, hogy „emberiségfürdő”. Ugyanis tán a cirkusz a legdemokratikusabb művészet, mert nem igényel előképzettséget, hároméves gyerkőc és sűrűn barázdált agyú, kifinomult ízlésű professzor egyaránt képes élvezni. A Magyar Nemzeti Cirkusz nívós műsora ilyen emberiségfürdő. Meg hát tulajdonképpen „állatiságfürdő” is.